Sam "TheSquid" Grafton napjaink egyik feltörekvő online MTT pókerese. Többek közt Sunday Brawl és Big $109 bajnok, teljes internetes versenynyereménye 3 millió dollár. Jelenleg a 160. helyet foglalja el az online MTT világranglistán.
Grafton Phil Galfond oktatóoldalának, a RunItOnce-nak a profija, itt vezeti blogját is, amivel egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Legfrissebb bejegyzésében a Colman-botránnyal kapcsolatban fejtette ki gondolatait, elsősorban a miértekre keresve a választ. A bejegyzés nagy sikert aratott a pókerközösségben, többek közt Joe Hachem, Scott Seiver, Dani Stern, Jonathan Duhamel és Olivier Busquet dícsérte a twitteren. Az alábbiakban Grafton blogbejegyzésének magyar változatát olvashatjátok.
Sam "TheSquid" Grafton
"A fotó, amelyen Dan Colman komor arccal áll egy halomnyi pénz, mintegy 15 millió dollár mögött, furcsa, különös záróakkordja az online póker bummot lezáró éveknek. A sajtó is hamar felfedezte a kontrasztot a két évvel korábbi győztes, a vidám, a rengeteg pénzt mezítláb ünneplő Antonio Esfandiari és az új bajnok között. Másoknak Chris Moneymaker inverzét jelentette. A karkötőt, na meg az egymillió dolláros nyereményt ünneplő hobbijátékos és napjaink megtört profija. A póker rajongói, a játékosok egyöntetűen azt kérdezték, tényleg idáig jutottunk? Itt ez a nagyszerű játék, amely oly sokakat tett gazdaggá, oly sokaknak adott megélhetést és oly sokaknak jelent kikapcsolódást, örömöt, ma már annyit sem érdemel, hogy egy nagy verseny győztese néhány közhelyet odadobjon a sajtónak, vagy megeresszen egy félmosolyt? Az ember, aki felért a csúcsra a játéknak köszönhetően, és magasról tesz a játékra.
Dan Colman és a 15 millió dollár
Őszintén megvallom, engem nem lepett meg különösebben, amikor értesültem arról, hogy a One Drop győztese nem adott interjút. Keveset tudtam Colmanről a versenyt megelőzően, de azt tudom, mert látom, hogy a profik lelkesedése mennyivel alább hagyott azt az elcsépelt dogmát tekintve, ami "a játék népszerűsítése". Személyesen is ismerek olyan profikat, sőt csodálom a pókeres teljesítményüket, akik ugyancsak nem félénkség miatt tagadnák meg az interjút egy győzelem után. Csak idő kérdése volt, mikor nyer egy ilyen játékos versenyt, de azért durva, hogy ez épp a pókertörténet legdrágább tornáján esett meg.
Azokban az időkben, amikor még én is tagja voltam a pókeres versenycirkusznak, szerettem interjúkat adni. Szerettem a pókeres média munkatársait, a jófejségüket, még akkor is, ha néha már kicsit sok volt belőlük. Kevés olyan versenyről tudok, ahol kimondottan tehetséges újságírók annyi energiát áldoznának arra, hogy az eseményt, legfőképpen pedig a résztvevőket pozitív színben tüntessék fel, mint a pókerben. Mégis úgy tűnik, véget ért egy kapcsolat. Jelen pillanatban van egy rendkívül tehetséges, rengeteget dolgozó csapat, akiknek az a munkája, hogy népszerűsítsék a játékot. És van egy hasonlóan tehetséges, sokat dolgozó társaság, maguk a profi játékosok.
Azt mindenképp megjegyezném, hogy a két csoport eltávolodása kéz a kézben járt a póker fejlődésével, múltjával, a játékot körülvevő bizonytalansággal. Napjaink profijai ebből a közegből érkeztek. Ha letisztulna a póker törvényi oldala, talán újra közeledne a két csoport.
Colman és a One Drop
Mint a legtöbb pókerrajongó, én is nagy érdeklődéssel néztem az ESPN közvetítését. A verseny csúcspontja a lenyűgöző csatát hozó heads-up volt Colman és Negreanu között. Mivel a két játékos más korosztályt képvisel, teljesen különbözik a játékstílusuk és -felfogásuk, a média számára szimbolikussá vált a küzdelem, két nagy generáció meghatározó játékosainak párbaját jelentette.
Az ESPN Colmant, mint az ezerarcú ifjúság nagykövetét mutatta be, olyannak, aki vehemens, agresszív játékot hoz, de talán tapasztalanatlanabb és felkészületlenebb, mint riválisa, még nincs itt az ő ideje. Negreanut ezzel szemben úgy ábrázolták, mint a játék érett, tiszteletreméltó klasszisát. Ezt a képet erősítette, hogy Negreanu elegánsan, egy Mike Sexton által jóváhagyott öltönyben pókerezett, Colman viszont egyszerű, hétköznapi, fiatalos viseletben. Azt a látszatot keltette az egész közvetítés, mintha valami mesébe csöppentünk volna, ahol egy ifjú imposztor tör minden pókerrajongó hőnszeretett nagykövetének babérjaira. Ez azonban nem egy mese vagy film volt, a főgonosz Colman nyerte meg a fődíjat. Könnyű elképzelni, amint a közvetítés készítői csalódottan dobják le a headsetet az utolsó leosztást követően.
Colman mind megfontolt játékával, mind az asztalnál mutatott érett viselkedésével meghazudtolta a kommentátorok azon kísérletét, amely túlfűtött, éretlen fiatalnak próbálta beállítani. Az én szememben is szimbolikus volt a meccs, de nem azért, mert a feltörekvő internetes mágus és a póker kifinomult nagykövete párbajozott, hanem mert a végső haláltusáját láthattuk az "érzéspókernek" a GTO-val szemben. Negreanu a döntőben több alkalommal is túl keveset hívott riveren, illetve csinált egy rossz és felesleges megadást király magassal. Egy ponton Colman pontosan megmondta, milyen kézzel játszik - ezzel a trükkel vált a kanadai is híressé. Negreanu figyelemre méltó ember, aki fantasztikusan szolgálja a pókert, de ez Colman napja volt, és azok a profik, akik az ESPN-en finoman ugyan, de becsmérelték Colman hallgatását, semmit sem tehetnek, hogy elhomályosítsák a szenzációs győzelem dicsfényét.
Sokakat feldühített, hogy Colman nem volt hajlandó interjút adni a győzelem után, ennek okáról egy emlékezetes 2+2 fórumbejegyzésben számolt be. Feltenni azt a kérdést, hol is állok a világban, helyes irányba alakítom-e az életem, az érettség egyértelmű jele. Épp annak az egyértelmű jele, aminek hiányával a legtöbben vádolják Colmant. Az érdekes kérdés viszont szerintem nem Colman motivációja, hanem az, mi történik, ha magatartása trendé válik, és a profik nem működnek együtt a póker háttérmunkásaival a továbbiakban, azokkal, akik népszerűsíteni igyekeznek a játékot.
Pókerprofik és a média
Colman hallgatása megdöbbenést okozott a pókeriparban, mert ritkán történik meg, hogy egy profi kérdőjelezze meg a pókeres sikersztorik, a csillogó világ bemutatásának létjogosultságát, sőt kritizálja azt. Pedig ennek a világnak a bemutatása a pókeripar alapköve, a kimagasló logikai képességekkel rendelkező profik az élő bizonyítékai a nagyközönség felé, hogy ez a játék más, mint a többi szerencsejáték, itt tényleg nem a szerencse dönti el a dollármilliók sorsát. Ha jó vagy, te is eljuthatsz a legjobbak közé. Az iparág tulajdonképpen egy ellentmondásra épül. Egyrészt azt mondja: egyetlen versenyen bárki nyerhet. Erre azért van szükség, hogy ösztönözzék a vesztes játékosokat, a munka mellett, hobbiból pókerezőket, hogy újra és újra leüljenek játszani, mert képességektől függetlenül bármikor megtörténhet, hogy ez az ő napjuk lesz. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a póker a képességek játéka, ezzel ugyanis egy sportág képét festik le az emberek előtt, amit bármikor elkezdhetnek, és esélyük van, hogy a legjobbak közé kerüljenek, akiket pedig valóságos sport szupersztárként ünnepelnek, amolyan szellemi atlétaként. Ha a versenyeket mindig más és más nyerné, csupa random személy, akkor a póker nem volna más, mint egyfajta lottó. Ebből adódóan több országban azonnal betiltanák. A pókerprofik azok, akik kézzelfoghatóvá teszik a nagyközönség számára, hogy többről van szó, mint egyszerű szerencsejátékról. Ezért váltott ki ellenszenvet Colman hallgatása a pókeriparban érintettekből.
Azok a profik, akik a játék aranykorában mögé álltak ennek az elképzelésnek, színes, karizmatikus egyéniségek. Ez tényleg a játék aranykora volt, a játékosok könnyen építettek bankrollt, de aranykor volt ez a tévés producereknek és magazinoknak is, akik válogathattak az érdekes, sokat nyerő karakterek között. Ezeket a profikat, nem szabad elfelejtenünk, gazdagon megfizették azért, hogy reklámozzák a játékot. A ma játékosai azonban már kevésbé szeretnék felvállalni mondjuk "E-dog" vagy "Poker Brat" szerepét, egyszerűen mert kevésbé vonzó valamelyest félretenni a játékot azért cserébe, hogy a pókeripar bevételeinek bizonyos százalékából részesedjenek. A napjaink online játékosait megelőző generációnak kifizetődő volt ez. Tisztes szponzorációt, fizetést kaptak, a Full Tilt esetében pedig részvényessé váltak a vállalatban. Ennek fényében egyértelmű, hogy megérte felvállalni, hogy folyamatos hype vegye őket körül, a játék helyett a póker és az általuk képviselt vállalat növekedésére koncentráljanak.
Néhány játékos kivételével, mint például Negreanu, Esfandiari és néhány más pókeres, akik a póker bumm alatt váltak meghatározóvá, de napjainkban is azok, többségében lemorzsolódtak ezek a pókeresek. Sokan egyszerűen nem tudták tartani a lépést a játék fejlődésével, sokakra a Full Tilt-botrány mért csapást. A mai online generáció egyértelművé tette, a reflektorfény immár az övék. Úgy tűnik azonban, a legtöbben nem akarják ezt kihasználni, átvenni a stafétát. Az okok sokrétűek. Valószínűsíthető, hogy mivel kevésbé vonzóak a szponzorációs szerződések, a játékosok kevésbé érdekeltek abban, hogy a médiában adják el magukat. Ez részben ok lehet. Szintén nem tett jót Duhamel és Jorgensen kirablása, vagy a hotelszobák feltörése, ezek mind okot adnak a játékosoknak arra, hogy ne hívják fel a figyelmet nagyobb nyereményeikre. A fő tényező azonban, megkockáztatom, az a közeg, amelyben napjaink profijai bankrollt építettek.
Modern pókerprofik
A társadalom továbbra is passzívan ellenséges azokkal szemben, akik kártyajátékból élnek meg. Napjaink pókerjátékosainak a bankok és főbérlők bizalmatlanságával, a barátok és család rosszallásával kell megküzdenie, és a kormány is gyakran illegálisnak tekinti a bevételeidet, de azért megadóztatja őket.
Ezek olyan kihívások, amelyekkel a Brunson és Hellmuth-féle generáció játékosainak is szembe kellett nézni, de az én generációmnak olyan békákat is le kellett nyelnie, mint a Full Tilt vagy az UB botrányok, hogy a többi profi a mi rake-ünkön gazdagodott meg, miközben bűnös gondatlansággal bántak a pénzünkkel és a közösség bizalmával.
Azok a profik, akik manapság kerülnek a reflektorfénybe, átverekedték magukat mindezen, rakeback, befizetési bónusz és könnyű mezőnyök nélkül építették fel bankrolljukat. Ezeket a körülményeket tekintve teljesen érthető, hogy ha örülnek a pénzből való részesedésüknek, de vonakodnak ennél többet tenni.
Személy szerint én remélem, hogy a top pro-k nem követik Colmant, nem vonulnak vissza a reflektorfénytől. A játék az egyéni bátorság próbája, mégis, gyakorlatilag nincs olyan pókerjátékos, aki önerőből jutott el a csúcsra. A játék stratégiáinak terjedése és fejlődése egy figyelemre méltó mese, ami valószínűleg soha nem lesz teljesen elmondva. A pókerstratégia az erős barátságok és játékosok közötti szövetségek miatt változott és fejlődött ilyen jelentős iramban.
Napjaink pókere az élőversenyek idején a hotelszobákban, Skype-on és WhatsApp-on formálódott, barátok segítették egymást; a kultúrák a társadalmi különbségek jelentőségüket vesztették, a fejlődésre törekvés áthidalta ezeket. A tanulás és önfejlesztés pókerben megfigyelhető, emberi kapcsolatokra épülő különös hálója testvériségbe vonta a játékosokat.
Mégsem érzem úgy, hogy azok, akiket a kemény munka és a jó szerencse a csúcsra juttatott, bármivel is tartoznának nekünk. Ennek ellenére szívesebben látnám, ha a közösségünk legokosabb és legtehetségesebb tagjai kihasználnák a lehetőségeket, amelyeket kiérdemeltek, és szerepet vállalnának annak a jövőbeli környezetnek a kialaktításában, amiben mindnyájan pókerezni fogunk. Sokkal jobb esélyünk lenne, hogy beleszóljunk a játékot érintő fontos kérdésekbe, figyelembe vegyék a véleményünket például a reentry versenyekkel kapcsolatban, vagy hangsúlyos véleményt formálhatnánk a pókeroldalak és a többi szerencsejáték forma közötti harcban, ha a póker elit játékosai arra használnák pozíciójukat, hogy a közösség aggodalmait hangoztassák. Ha teljesen elhanyagoljuk a kapcsolatot és együttműködést azokkal a cégekkel és szervezetekkel, amelyek a póker jövőjéért felelősek, és visszavonulunk a csendbe, azzal kockáztatjuk, hogy a játékot, ami nagyszerű lehetőséget biztosított közösségünk megannyi tagjának, egy üres asztalos játékká változtatjuk.
Még néhány szó a One Dropról
Végül röviden még visszatérnék a One Drop versenyhez, illetve annak ESPN-közvetítéséhez. Talán a legizgalmasabb parti Scott Seiver blöffje volt, amikor Tobias Reinkemeier ászait dobatta a 6-handed szakaszban. Lenyűgöző volt nézni, hogyan manipulálja Seiver az asztaltársakat, hogy elérje a kívánt eredményt. Scott taktikája túlmutat a blöffön, kimondottan kegyetlen. A legmegkapóbb, ahogy Seiver nyomására a rettegett profi Reinkemeier elveszti a fonalat, megtörik, lehullik a maszk, lecsupaszítva, sebezhetően látjuk. Ez egy nehezen megfogalmazható pillanat nézői szempontból, olyan mint egy nagy sportpillanat, egy dráma, ami már többről szól, mint a játék, valami bonyolult, de mélyen emberi érzést tár elénk.
Mint pókerrajongó, én azt remélem, napjaink játékosai sok ilyen pillanattal ajándékoznak meg minket, és hálás vagyok a médiának is, amiért megmutatja nekünk, illetve a szélesebb közönségnek ezeket. Mint profik, tisztában kell lennünk azzal, hogyha azonnal elhagyjuk a színpadot, amint túl vagyunk az utolsó leosztáson, az utánunk hagyott űr olyan narrációval lesz tele, amit már nem áll módunkban formálni. Nem szadad elfelejtenünk azt a képet, amelyen a mosolytalan Colman áll mogorván, szó nélkül a nagy halom pénzzel, amit az imént nyert meg. Ha mi, profi pókerjátékosok, nem kívánunk részt venni a pókerben a játékon kívül, akkor mások fogják meghozni a döntéseket, nélkülünk, és sokszor a mi kárunkra" - zárul Grafton bejegyzése.
Grafton Phil Galfond oktatóoldalának, a RunItOnce-nak a profija, itt vezeti blogját is, amivel egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Legfrissebb bejegyzésében a Colman-botránnyal kapcsolatban fejtette ki gondolatait, elsősorban a miértekre keresve a választ. A bejegyzés nagy sikert aratott a pókerközösségben, többek közt Joe Hachem, Scott Seiver, Dani Stern, Jonathan Duhamel és Olivier Busquet dícsérte a twitteren. Az alábbiakban Grafton blogbejegyzésének magyar változatát olvashatjátok.
Sam "TheSquid" Grafton
"A fotó, amelyen Dan Colman komor arccal áll egy halomnyi pénz, mintegy 15 millió dollár mögött, furcsa, különös záróakkordja az online póker bummot lezáró éveknek. A sajtó is hamar felfedezte a kontrasztot a két évvel korábbi győztes, a vidám, a rengeteg pénzt mezítláb ünneplő Antonio Esfandiari és az új bajnok között. Másoknak Chris Moneymaker inverzét jelentette. A karkötőt, na meg az egymillió dolláros nyereményt ünneplő hobbijátékos és napjaink megtört profija. A póker rajongói, a játékosok egyöntetűen azt kérdezték, tényleg idáig jutottunk? Itt ez a nagyszerű játék, amely oly sokakat tett gazdaggá, oly sokaknak adott megélhetést és oly sokaknak jelent kikapcsolódást, örömöt, ma már annyit sem érdemel, hogy egy nagy verseny győztese néhány közhelyet odadobjon a sajtónak, vagy megeresszen egy félmosolyt? Az ember, aki felért a csúcsra a játéknak köszönhetően, és magasról tesz a játékra.
Dan Colman és a 15 millió dollár
Őszintén megvallom, engem nem lepett meg különösebben, amikor értesültem arról, hogy a One Drop győztese nem adott interjút. Keveset tudtam Colmanről a versenyt megelőzően, de azt tudom, mert látom, hogy a profik lelkesedése mennyivel alább hagyott azt az elcsépelt dogmát tekintve, ami "a játék népszerűsítése". Személyesen is ismerek olyan profikat, sőt csodálom a pókeres teljesítményüket, akik ugyancsak nem félénkség miatt tagadnák meg az interjút egy győzelem után. Csak idő kérdése volt, mikor nyer egy ilyen játékos versenyt, de azért durva, hogy ez épp a pókertörténet legdrágább tornáján esett meg.
Azokban az időkben, amikor még én is tagja voltam a pókeres versenycirkusznak, szerettem interjúkat adni. Szerettem a pókeres média munkatársait, a jófejségüket, még akkor is, ha néha már kicsit sok volt belőlük. Kevés olyan versenyről tudok, ahol kimondottan tehetséges újságírók annyi energiát áldoznának arra, hogy az eseményt, legfőképpen pedig a résztvevőket pozitív színben tüntessék fel, mint a pókerben. Mégis úgy tűnik, véget ért egy kapcsolat. Jelen pillanatban van egy rendkívül tehetséges, rengeteget dolgozó csapat, akiknek az a munkája, hogy népszerűsítsék a játékot. És van egy hasonlóan tehetséges, sokat dolgozó társaság, maguk a profi játékosok.
Azt mindenképp megjegyezném, hogy a két csoport eltávolodása kéz a kézben járt a póker fejlődésével, múltjával, a játékot körülvevő bizonytalansággal. Napjaink profijai ebből a közegből érkeztek. Ha letisztulna a póker törvényi oldala, talán újra közeledne a két csoport.
Colman és a One Drop
Mint a legtöbb pókerrajongó, én is nagy érdeklődéssel néztem az ESPN közvetítését. A verseny csúcspontja a lenyűgöző csatát hozó heads-up volt Colman és Negreanu között. Mivel a két játékos más korosztályt képvisel, teljesen különbözik a játékstílusuk és -felfogásuk, a média számára szimbolikussá vált a küzdelem, két nagy generáció meghatározó játékosainak párbaját jelentette.
Az ESPN Colmant, mint az ezerarcú ifjúság nagykövetét mutatta be, olyannak, aki vehemens, agresszív játékot hoz, de talán tapasztalanatlanabb és felkészületlenebb, mint riválisa, még nincs itt az ő ideje. Negreanut ezzel szemben úgy ábrázolták, mint a játék érett, tiszteletreméltó klasszisát. Ezt a képet erősítette, hogy Negreanu elegánsan, egy Mike Sexton által jóváhagyott öltönyben pókerezett, Colman viszont egyszerű, hétköznapi, fiatalos viseletben. Azt a látszatot keltette az egész közvetítés, mintha valami mesébe csöppentünk volna, ahol egy ifjú imposztor tör minden pókerrajongó hőnszeretett nagykövetének babérjaira. Ez azonban nem egy mese vagy film volt, a főgonosz Colman nyerte meg a fődíjat. Könnyű elképzelni, amint a közvetítés készítői csalódottan dobják le a headsetet az utolsó leosztást követően.
Colman mind megfontolt játékával, mind az asztalnál mutatott érett viselkedésével meghazudtolta a kommentátorok azon kísérletét, amely túlfűtött, éretlen fiatalnak próbálta beállítani. Az én szememben is szimbolikus volt a meccs, de nem azért, mert a feltörekvő internetes mágus és a póker kifinomult nagykövete párbajozott, hanem mert a végső haláltusáját láthattuk az "érzéspókernek" a GTO-val szemben. Negreanu a döntőben több alkalommal is túl keveset hívott riveren, illetve csinált egy rossz és felesleges megadást király magassal. Egy ponton Colman pontosan megmondta, milyen kézzel játszik - ezzel a trükkel vált a kanadai is híressé. Negreanu figyelemre méltó ember, aki fantasztikusan szolgálja a pókert, de ez Colman napja volt, és azok a profik, akik az ESPN-en finoman ugyan, de becsmérelték Colman hallgatását, semmit sem tehetnek, hogy elhomályosítsák a szenzációs győzelem dicsfényét.
Sokakat feldühített, hogy Colman nem volt hajlandó interjút adni a győzelem után, ennek okáról egy emlékezetes 2+2 fórumbejegyzésben számolt be. Feltenni azt a kérdést, hol is állok a világban, helyes irányba alakítom-e az életem, az érettség egyértelmű jele. Épp annak az egyértelmű jele, aminek hiányával a legtöbben vádolják Colmant. Az érdekes kérdés viszont szerintem nem Colman motivációja, hanem az, mi történik, ha magatartása trendé válik, és a profik nem működnek együtt a póker háttérmunkásaival a továbbiakban, azokkal, akik népszerűsíteni igyekeznek a játékot.
Pókerprofik és a média
Colman hallgatása megdöbbenést okozott a pókeriparban, mert ritkán történik meg, hogy egy profi kérdőjelezze meg a pókeres sikersztorik, a csillogó világ bemutatásának létjogosultságát, sőt kritizálja azt. Pedig ennek a világnak a bemutatása a pókeripar alapköve, a kimagasló logikai képességekkel rendelkező profik az élő bizonyítékai a nagyközönség felé, hogy ez a játék más, mint a többi szerencsejáték, itt tényleg nem a szerencse dönti el a dollármilliók sorsát. Ha jó vagy, te is eljuthatsz a legjobbak közé. Az iparág tulajdonképpen egy ellentmondásra épül. Egyrészt azt mondja: egyetlen versenyen bárki nyerhet. Erre azért van szükség, hogy ösztönözzék a vesztes játékosokat, a munka mellett, hobbiból pókerezőket, hogy újra és újra leüljenek játszani, mert képességektől függetlenül bármikor megtörténhet, hogy ez az ő napjuk lesz. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a póker a képességek játéka, ezzel ugyanis egy sportág képét festik le az emberek előtt, amit bármikor elkezdhetnek, és esélyük van, hogy a legjobbak közé kerüljenek, akiket pedig valóságos sport szupersztárként ünnepelnek, amolyan szellemi atlétaként. Ha a versenyeket mindig más és más nyerné, csupa random személy, akkor a póker nem volna más, mint egyfajta lottó. Ebből adódóan több országban azonnal betiltanák. A pókerprofik azok, akik kézzelfoghatóvá teszik a nagyközönség számára, hogy többről van szó, mint egyszerű szerencsejátékról. Ezért váltott ki ellenszenvet Colman hallgatása a pókeriparban érintettekből.
Azok a profik, akik a játék aranykorában mögé álltak ennek az elképzelésnek, színes, karizmatikus egyéniségek. Ez tényleg a játék aranykora volt, a játékosok könnyen építettek bankrollt, de aranykor volt ez a tévés producereknek és magazinoknak is, akik válogathattak az érdekes, sokat nyerő karakterek között. Ezeket a profikat, nem szabad elfelejtenünk, gazdagon megfizették azért, hogy reklámozzák a játékot. A ma játékosai azonban már kevésbé szeretnék felvállalni mondjuk "E-dog" vagy "Poker Brat" szerepét, egyszerűen mert kevésbé vonzó valamelyest félretenni a játékot azért cserébe, hogy a pókeripar bevételeinek bizonyos százalékából részesedjenek. A napjaink online játékosait megelőző generációnak kifizetődő volt ez. Tisztes szponzorációt, fizetést kaptak, a Full Tilt esetében pedig részvényessé váltak a vállalatban. Ennek fényében egyértelmű, hogy megérte felvállalni, hogy folyamatos hype vegye őket körül, a játék helyett a póker és az általuk képviselt vállalat növekedésére koncentráljanak.
Néhány játékos kivételével, mint például Negreanu, Esfandiari és néhány más pókeres, akik a póker bumm alatt váltak meghatározóvá, de napjainkban is azok, többségében lemorzsolódtak ezek a pókeresek. Sokan egyszerűen nem tudták tartani a lépést a játék fejlődésével, sokakra a Full Tilt-botrány mért csapást. A mai online generáció egyértelművé tette, a reflektorfény immár az övék. Úgy tűnik azonban, a legtöbben nem akarják ezt kihasználni, átvenni a stafétát. Az okok sokrétűek. Valószínűsíthető, hogy mivel kevésbé vonzóak a szponzorációs szerződések, a játékosok kevésbé érdekeltek abban, hogy a médiában adják el magukat. Ez részben ok lehet. Szintén nem tett jót Duhamel és Jorgensen kirablása, vagy a hotelszobák feltörése, ezek mind okot adnak a játékosoknak arra, hogy ne hívják fel a figyelmet nagyobb nyereményeikre. A fő tényező azonban, megkockáztatom, az a közeg, amelyben napjaink profijai bankrollt építettek.
Modern pókerprofik
A társadalom továbbra is passzívan ellenséges azokkal szemben, akik kártyajátékból élnek meg. Napjaink pókerjátékosainak a bankok és főbérlők bizalmatlanságával, a barátok és család rosszallásával kell megküzdenie, és a kormány is gyakran illegálisnak tekinti a bevételeidet, de azért megadóztatja őket.
Ezek olyan kihívások, amelyekkel a Brunson és Hellmuth-féle generáció játékosainak is szembe kellett nézni, de az én generációmnak olyan békákat is le kellett nyelnie, mint a Full Tilt vagy az UB botrányok, hogy a többi profi a mi rake-ünkön gazdagodott meg, miközben bűnös gondatlansággal bántak a pénzünkkel és a közösség bizalmával.
Azok a profik, akik manapság kerülnek a reflektorfénybe, átverekedték magukat mindezen, rakeback, befizetési bónusz és könnyű mezőnyök nélkül építették fel bankrolljukat. Ezeket a körülményeket tekintve teljesen érthető, hogy ha örülnek a pénzből való részesedésüknek, de vonakodnak ennél többet tenni.
Személy szerint én remélem, hogy a top pro-k nem követik Colmant, nem vonulnak vissza a reflektorfénytől. A játék az egyéni bátorság próbája, mégis, gyakorlatilag nincs olyan pókerjátékos, aki önerőből jutott el a csúcsra. A játék stratégiáinak terjedése és fejlődése egy figyelemre méltó mese, ami valószínűleg soha nem lesz teljesen elmondva. A pókerstratégia az erős barátságok és játékosok közötti szövetségek miatt változott és fejlődött ilyen jelentős iramban.
Napjaink pókere az élőversenyek idején a hotelszobákban, Skype-on és WhatsApp-on formálódott, barátok segítették egymást; a kultúrák a társadalmi különbségek jelentőségüket vesztették, a fejlődésre törekvés áthidalta ezeket. A tanulás és önfejlesztés pókerben megfigyelhető, emberi kapcsolatokra épülő különös hálója testvériségbe vonta a játékosokat.
Mégsem érzem úgy, hogy azok, akiket a kemény munka és a jó szerencse a csúcsra juttatott, bármivel is tartoznának nekünk. Ennek ellenére szívesebben látnám, ha a közösségünk legokosabb és legtehetségesebb tagjai kihasználnák a lehetőségeket, amelyeket kiérdemeltek, és szerepet vállalnának annak a jövőbeli környezetnek a kialaktításában, amiben mindnyájan pókerezni fogunk. Sokkal jobb esélyünk lenne, hogy beleszóljunk a játékot érintő fontos kérdésekbe, figyelembe vegyék a véleményünket például a reentry versenyekkel kapcsolatban, vagy hangsúlyos véleményt formálhatnánk a pókeroldalak és a többi szerencsejáték forma közötti harcban, ha a póker elit játékosai arra használnák pozíciójukat, hogy a közösség aggodalmait hangoztassák. Ha teljesen elhanyagoljuk a kapcsolatot és együttműködést azokkal a cégekkel és szervezetekkel, amelyek a póker jövőjéért felelősek, és visszavonulunk a csendbe, azzal kockáztatjuk, hogy a játékot, ami nagyszerű lehetőséget biztosított közösségünk megannyi tagjának, egy üres asztalos játékká változtatjuk.
Még néhány szó a One Dropról
Végül röviden még visszatérnék a One Drop versenyhez, illetve annak ESPN-közvetítéséhez. Talán a legizgalmasabb parti Scott Seiver blöffje volt, amikor Tobias Reinkemeier ászait dobatta a 6-handed szakaszban. Lenyűgöző volt nézni, hogyan manipulálja Seiver az asztaltársakat, hogy elérje a kívánt eredményt. Scott taktikája túlmutat a blöffön, kimondottan kegyetlen. A legmegkapóbb, ahogy Seiver nyomására a rettegett profi Reinkemeier elveszti a fonalat, megtörik, lehullik a maszk, lecsupaszítva, sebezhetően látjuk. Ez egy nehezen megfogalmazható pillanat nézői szempontból, olyan mint egy nagy sportpillanat, egy dráma, ami már többről szól, mint a játék, valami bonyolult, de mélyen emberi érzést tár elénk.
Mint pókerrajongó, én azt remélem, napjaink játékosai sok ilyen pillanattal ajándékoznak meg minket, és hálás vagyok a médiának is, amiért megmutatja nekünk, illetve a szélesebb közönségnek ezeket. Mint profik, tisztában kell lennünk azzal, hogyha azonnal elhagyjuk a színpadot, amint túl vagyunk az utolsó leosztáson, az utánunk hagyott űr olyan narrációval lesz tele, amit már nem áll módunkban formálni. Nem szadad elfelejtenünk azt a képet, amelyen a mosolytalan Colman áll mogorván, szó nélkül a nagy halom pénzzel, amit az imént nyert meg. Ha mi, profi pókerjátékosok, nem kívánunk részt venni a pókerben a játékon kívül, akkor mások fogják meghozni a döntéseket, nélkülünk, és sokszor a mi kárunkra" - zárul Grafton bejegyzése.
