PókerAkadémia.com

Ezt a bejegyzést  a majd 1 napos Charlotte LA úton írom. Csak sima élménybeszámoló póker nélkül.

Ha jól emlékszem, ott hagytam abba a jelent, hogy hazaértem Atlantic City-ből. Pokert nem találtam New Yorkban, így alvás után nekivágtam Manhattannek városnézős megfontolásból. Mászkáltam az utcákon, konkrétan kimentem a nyugati partra, aztán a Central Parkon keresztül a keletiig, úgy, hogy a TimeSquare-t is útbaejtettem. Kicsit bánom, hogy nem mentem le délebbre a Wall streetig, de tulajdonképpen gondolom ugyanaz a tömeg+felhőkarcolók látványt kaptam volna, amit egyébként hamar meg is untam.

 

 

Az üzletből üzletbe ténfergés szintén nem nekem való,hanyagoltam is, viszont megéheztem, úgyhogy bementem egy jónak tűnő kajáldába. Egy igazán remek grillezett bárányfogással kellett megküzdenem, de sikerrel vettem az akadályt:

Estére lábamat lejárva, hulla fáradtan keveredtem haza és flangáltam a neten egy kicsit, közben megjött a szobatársam a kolléganőm, személyében és keservesen próbált meggyőzni, hogy kísérjem el kajálni, hogy ne egyedül mászkáljon az éjszakai NY-ban. Nekem mag nagy szívem van, és ugyan nem voltam éhes, de összekapartam magam és elkísértem. Az utcákat járva elhaladtunk egy nagyon ígéretes japán étterem előtt és én is kezdtem érezni, hogy valami kis könnyűt le bírnék nyomni a bárányra. Mivel a kolléganőm nem nyitott ezekre a távol-keleti csodákra, megvártam, míg eszik egy oizzát, visszakísértem a szállodába, majd elcaflattam a japán étteremben. Nagyon kedves kiszolgálással párosítva leszűrtem egy finom misolevest, meg ezt a remek szusi összeállítást, ami önmagában is felejthetettlen élmény volt. Nincs mit tenni, imádom! Utána igen nagy boldogságban kerültem ágyba! Hiába, ilyen primitív vegetatív lény vagyok, hogy egy jó kajálás elég a boldogságomhoz!

Másnap korán indult a csapat, taxival kimentünk Newarkba, ahonnan a charlotte-i gép indult. Itt egyetlen említésre méltó dolog történt, ami mondjuk nagyobb para volt, mint az Atlantic City-s CG+verseny együttvéve összesen! Egy konferencián kétféle módon szokás prezentálni az eredményeket: előadás vagy poszter formájában. Na most az ilyen kis halak, mint mi vagyunk, posztert visznek. Az összes összetekerve egy darab tartóban volt és mindig más vitte. Na most a többiek elkövették azt a hibát, hogy a newarki reptéren rámbízták ezt a felelősségteljes feladatot… Én vittem is tisztességgel, egészen a biztonsági ellenőrzés helyéig. Ott bepakoltam a kis ládikákba a dolgaimat, a posztertartót meg ügyesen ott is hagytam, ahogy kell, ha pl ezt a formáját akarom választani az öngyilkosságnak! Na most a gépen mit sem sejtve élveztem az repülést és a leszállásig eszembe nem jutott a poszter. Ott viszont igen és finoman szólva belémb.szott a villám! Tekintve, hogy amennyiben eljöttünk bemutatni az eredményeinket a szakma nagyjai számára a világ másik végébe, én meg vagyok olyan fish, hogy szépen félúton elhagyom az anyagot, akkor azért minimum a fejemet veszi a főnököm (innentől „a prof”), de valószínű, hogy mindezt csak egy kiadós kínzás után! Kérdezem a mögöttem ülő munkatársamat, hogy tud-e valamit a poszterekről, erre közli az arcára kiülő alig leplezett kárörömmel, hogy ő bizony nem, de R utánunk jött a kapun. Na most R-ről azt kell tudni, hogy igazán alapos, minden részretre figyel, szóval ha utánunk jött, akkor tuti nem kerülte el a figyelmét és elhozta. A gond ezzel csak az volt, hogy 2, azaz kettő ilyen biztonsági kapu volt és nem tudtam melyiken jött R. Ha azon, amelyiken én, akkor sima, ha a másikon, akkor végem! Alaposan átgondolva a rendelkezésre álló infókat, 50-50-re, azaz coinflipnek ítéltem az esélyeimet és hevesen kerestem R-t a tömegben. Nyílván kb leghátul ült, szal utoljára bújt elő, de amikor megláttam, hál’ istennek ott lógott a posztertartó a hátán! Hát nagyobb flash volt, mint behúzni egy MTT-t a PS-en! Fellélegeztem, és ezzel a kockázatos move-val azt is elértem egyben, hogy többet nem kellett vesződnöm a poszterekkel, mivel ezek után qrvára nem merték rámbízni…

Innentől azonban minden simán ment, sikeresen megérkeztünk Davidsonba. Ez egy igen-igen kis város, nem nagyon akad alternatív elfoglaltság a conferencia előadásain kívül. De legalább saját szobát kaptam légkondival.

Aznap este volt a megnyitó, ahol a keynote lecture-t a főnököm tartotta és az előadásának az egyharmadát az én eredményeim képezték. Hát elég bizarr volt visszahallani, tekintve, hogy eddig én voltam arra kényszerítve, hogy az otthoni labmeetingeken tálaljam neki, most meg fodítva. Na mindegy, megvolt, utána jött a welcome reception, ami minden konferenciának az egyik legfontosabb momentuma, abból kifolyólag, hogy többnyire ingyenes és korlátlan az alkoholfogyasztás. Én meg ha másból nem is nagyon, ebből áltlában tisztességgel ki is veszem a részem! Nagyon örültem, mert régi tokiói barátom, Hideki is itt volt a meetingen és jót beszélgettünk a kaliforniai nemtommilyennevű közepes minőségű vörösbor szűrcsölgetése közpen. Megtudtam pl, hogy amellett, hogy időközben megszerezte a PhD-ját, feleségül vette az egykori barátnőjét, aminek nagyon örültem és szívből gratuláltam. Ezen kívül annak is örültem, hogy feltűnt 2 eddig ismeretlen japán hölgyemény a nagoyai egyetemről, akiknek Hideki egyből be is mutatott, ismerve régi énemet, miszerint szívesen kötök új ismeretséget a másik nem képviselőivel, főleg ha ilyen bájosak, mint ez a két kis hangyalány volt. A nagyobbal, aki talán elérte a 155-öt és a 40 kilót, nagyon jót beszélgettem, mivel japán hölgy létére egészen képben volt a világgal és sok közös témát találtunk, úgy, hogy szerencsére a science csak 5%-át tette ki mindennek. Jó volt, hogy közel azonos szinten vagyunk az angollal, plusz még az elfogyasztott bor (neki 1 pohár!) segített kihozni a tudásunk legjavát. El is neveztem egyből Miss Nagoya-nak, pedig a becsületes neve – Asaka – is kellően impozáns, mivel elmondása szerint azt jelenti brightness. Szeretem egyébként a japán embereket, mert az a tapasztalatom, hogy többnyire végtelen jóindulattal, kedvességgel és tisztelettel fordulnak az emberhez. Hogy belül mi zajlik bennük valójában, azt nehéz rídelni… Az este viszont nagyon jó volt. Megtudtam pl a New Yorkban elfogyasztott makik és nigirik pontos egyedi elnevezéseit (azóta nyílván már nincs meg), meg hogy ahhoz, hogy valaki szusi mester lehessen kb 10 évet kell tanulni+ gyakorolni. Ezt mondjuk kicsit furcsáltam, mert véleményem szerint egy marék rizsre ráb.szni egy darab nyers halat nem lehet egy nagy science, de állítólag nagyon figyelni kell a rizs állagára, alakjára, méretére, meg hogy belül puha legyen, kívül meg kicsit keményebb, hogy jól összeálljon. És hogy ezt nagyon nehéz megtanulni. Hát lehet. Miss Nagoya viszont saját bevallása szerint szereti a szakét. (Egykis infó a szakéról: http://www.szaku.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=3294&Itemid=133 ) Emlékeim szerint azt meg vagy melegen, vagy hidegen szervírozzák, úgyhogy meg is kérdeztem, hogy melyiket szereti jobban, hát a meleget nyílván, úgyhogy mondtam is neki, hogy „hot girl, hot sake, of course” és tetszett neki J. Viszont hozzátette, hogy az azért elég strong pia! Hát a sörhöz képest valóban erősebb a maga kb 20% alkohol tartalmával, de azért valljuk be, nem egy életveszély. Fel is hívtam rá a figyelmét, hogy hoztam magammal egy lityó jó kis saját főzésű 51 fokos 100% szilva páleszt. Na az a strong! Jelezte, hogy érdekli és szívesen megkóstolná…

A welcome partit leszámítva elég unalmasan teltek a napok. 7:30-kor kelés, reggeli, 1-ig előadás, ebéd, szabadprogram 4-ig vagy 6-ig, vacsora, előadás 10-ig. alvás. Ezen mondjuk kicsit módosítottam a következők szerint: az előadóban ezerrel nyomták a légkondit, szóval kb 10 perc után kiszáradt a szemem (nem bírja egyébként sem a nagy szelet, kontaktlencsével meg pláne, a szemüvegemet meg már rég elhagytam – fish again), szóval 10 perc után be kellett csuknom, így az ábrákról lemaradtam, érteni alig-alig értem, szóval hamar mély álomba szenderültem. Ezt a tevékenységet meg tudtam végezni a szobámban is vízszintes pozícióban és 10-nél némileg magasabb hőfokon, szóval gyakran reggeli után szimplán visszafeküdtem és aludtam ebédig…

Egyszer kimentünk a közli tóhoz fürdeni + kenuzni. Az jó volt, csak igazán árulhattak volna sört a parton, mert akkor mégjobb lett volna, de nem. Csónakkal húzgáltak a vizen ilyen gumi izét, nagyon hajlottam rá, hogy reggeljek egy ilyenre, mert elég odab.szós élmény, Abádszalókon nyomtam már. De nem volt partner, szal kihagytam.

Egy este M-mel (kolléga) + a barátőjével (F, akit hozott azútra + még maradnak 2 hetet) kimentünk az egyetlen kocsmába a környéken. Ahogy beléptünk egyből nagyon megtetszett: nagy tágas pub, hosszú pulttal, jó kis zenével, csini pultossal stb.  Nagyon belelkesültem! Csapoltak Guiness-t, úgyhogy mondtam a csajnak, hogy nekem azt, ő viszont mondta, hogy akkor neki előbb egy ID-t. Magyar ID nem jó, kérte a passportot, nem tudtam, miért, mert OK, hogy jól tartom magam, de már csak kinézek vagy 25-nek. Ragaszkodott hozzá, de mivel ügyesen otthon hagytam (fish1), elszomorodtam és hazacaflattam érte. (Többieknél volt.) A szállásra kártyával lehetett nyitni a főbejáratot + a lifthez is kellett, de odaérve realizáltam, hogy azt bizony megint csak ügyesen szintén a szobámban hagytam (fish2). WP! Elég kilátásalannak tűnt a helyzet, de mivel kb 10 körül volt, elindultam az előadó felé, hátha van ott még valaki. Szerencsémre pont jött a japán különítmény, a csajok pont ott laktak ahol én, szóval velük be tudtam jutni. A szobaajtó ilyen becsapódós, kivülről csak kulccsal nyitható volt, de az szerencsére nálam volt, így be tudtam jutni. Jött az ötlet, hogy megismertessem a japán hölgyekkel a magyar ízeket, kaptak is rajta, jöttek. 3 db 2 dl-es pohár aljára löttyintettem 1-1 nyelet szobahős házipálinkát és odaadtam nekik. Már a szagától is készen voltak, hát még amikor megkóstólták! Mondjuk nem mondom, nekem is kemény volt így melegen kísérő nélkül, pedig trenírozom magam eleget! De hát Miss Nagoya amúgy is forrón szereti… Lecsaptuk, egyből vidámak + nyitottak lettek, + lekerült róluk a felső (nyugalom, csak a pulcsi), amit tágra nyílt szemmel + felhúzott szemöldökkel vettem tudomásul. De hát melegük lett, főt ez a páli, na! Jól elvoltunk egy darabig, megtudtam pl, hogy Nagoya 8 milliós város, szóval nagy és nem egy Debrecen. Aztán jeleztem, hogy rám várnak és kérdeztem, hogy kérnek-e még egyet búcsúzóul, de nem kértek. Kimentem a pubba, kérdeztem a csajt, hogy hol vannak M-ék, de nagy együttérzéssel tudomásomra hozta, hogy leléptek. Megint elszomorodtam, de mondtam, hogy arra a sörre azért csak igényt tartanék, már ha ennyit vesződtem érte. Csapolta, kérdeztem mennyi, mondta, hogy „no charge!”, mert hogy el kellett mennem az útlevelemért és már a barátaim is elmentek! Nagyon meghatódtam és elfogadtam. Hát ilyenre otthon azé’ nem gyakran van példa egy kocsmában emlékeim szerint, de ebbe most ne menjünk bele. Pont ment a tv-ben a tavalyi WSOP, a november 9 kialakulásáig, úgyhogy jól megnéztem azt, már ha egy hétig póker nélkül kellett vegetálnom. Hát ennek a Moon-nak nem semmi ömlése volt! Az AA-t simán kettéhasította ugye 88-cal, meg Q-val sem rossz flöst floppolni WSOP main event FT bubble-ban, ha lenn van a K és az ellennél meg szintén szín van 5-sel. Végül is csak jól sikerült az este!

Más nem nagyon történt, elég unalmas volt az élet, és már a drágaságom is egyre jobban hiányzik. Svédországban is megfigyeltem, hogy a 4-5. nap után már egyre többet gondolok rá és akármi történik velem, mindig beugrik, hogy milyen jó lenne vele átélni. Egyre jobban erősödik bennem, hogy amellett hogy a párom, ő a legjobb barátom is egyben! Hiányzik nagyon a társasága meg a humora is, küldök is neki virágot a göteborgi botanikus kertből:

Utolsó este persze megint volt reception, itt azonban elkértek 4 $ egy pohár borért/sörért, szóval mindkettőből szúrtam egyet-egyet és többet nem öltem bele.Kivonultunk viszont a pubba, ahol remek akció volt: 2.5$/akármilyen sör. Rá is álltam a jól bevált Guinessre és 5 után már nem is számoltam. Nagyon jó hangulat volt és nagyon nagy élmény volt látni a transzglutamináz kutatás nagyjait egy helyen, egy amerikai kocsmában együtt mulatni. Jól elvoltunk a kis japán barátainkkal, akik mondjuk olyan szerencsések, hogy 2 sör elég a boldogságukhoz, meg dumáltam egy jó kis indiai csajjal, aki tök jó fej és sajnáltuk is, hogy csak utolsó este bandáztunk össze. 

Őszintén szólva eléggé elbillentem a végére, ami mondjuk akkor nem volt baj, reggel viszont igen, mert iszonyat másnaposan ébredtem, szörnyű fejfájással kombinálva. M a bérelt kocsijával bevitt a reptérre F-el, én meg buzgón küzdöttem, hogy az a róka benn maradjon. Túléltem, a reptéren várva bevágtam egy hotdogot kólával, ami nagyjából rendbehozott, elköszöntem a barátaimtól és repültem Houstonba. A houstoni reptér kib.szott nagy! Ettem egy jó narancsos csirkét, végre ittam egy jó eszpresszót a Starbacksban. A jó kávé az egyetlen dolog, amit hiányolok itt az USA-ban, ez a híg izé egyáltalán nem elégíti ki a koffeinfüggőségemet. A Houston – LA út iszonyat hosszú volt, talán ezért is lett ez a beszámoló ilyen részletes, hiszen a gépen nem volt jobb dolgom. De végre itt vagyok nyugaton, vasárnap támadok a Commerce-ben, kéretik szorítani!

GL